A tűzszünet idején sokan hisznek abban, hogy a felek találkoznak a megoldásban és békét kötnek. A tűzszünet rendszerét gyakran nem a kétoldalú megállapodás jellemzi. Egyik oldal erősebb, kényszerben cselekszik; másik oldal irányít.
A felek közti egyenlőség ritka. Egy csoport hatalma nagyobb, és így saját feltételeit állítja be. A Közel-Keleten ez különösen tisztán mutatkozik, ahol a konfliktus hosszú ideje feszültséget tart, és az egyszerű megoldás álom marad.
Gyengébb fél nem fogadja el azonnal a kényszerből jövő feltételeket. A háború folytatódik, míg a körülmények nem változnak elég ahhoz, hogy a megállapodásokra való tekintet megújuljon. A béke elérése nem csupán a felek akaratán múlik, hanem azon is, milyen hatalmi viszonyok uralkodnak a háttérben.
A média gyakran mutatja a tűzszünetet mint megoldást. Ezzel elkerüli a politikai erőviszonyok igaz történetét. Az úgy nevezett "arany középút" gyakran csak egy idealizált kép, amely a valóságban ritkán lesz élő.
Összességében a tűzszünet nem jelent végleges megoldást. A hatalmi kérdések mindig jelen vannak, nehezítve a valódi béke létrejöttét. A konfliktusokban a felek érdekei és a régi sérelmek bonyolítják a helyzetet. Kérdés, vajon a küzdő oldalak képesek-e túllépni saját nézeteiken, hogy megnyíljon az út a tartós békéhez.
