Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű zöld erdő szélén egy kis veréb. A neve Nóri volt, és a kis veréb nagyon szomorú volt. Minden reggel, mikor a nap első sugarai megérintették a fák leveleit, Nóri a fészkében ült, és nézte, ahogy a többiek szép dallamokat énekelnek és repkednek a levegőben. Nóri szomorúsága azonban mindennél nagyobb volt, mert az ő hangja különleges, de azokat a dallamokat, amiket a szívéből szeretett volna kiénekelni, valamiért sosem tudta megszólaltatni.
Egy nap, ahogy a fák lombjai között ülve szomorkodott, észrevett egy hatalmas, csillogó színes pillangót, aki minden egyes szárnycsapással varázsos mintákat rajzolt az égre. ‘Jaj, de szépek azok a színek!’ – gondolta Nóri. ‘Mennyire szeretném, ha én is tudnék így repülni és csodásan énekelni, mint ők!’
Ekkor a pillangó odarepült hozzá. ‘Miért vagy olyan bús, kicsi veréb?’ – kérdezte kedvesen.
Nóri sóhajtott egy nagyot. ‘Mert nem tudok szépen énekelni, mint a többiek, és mindig csak nézni tudom, ahogy ők szórakoznak. Szeretném, ha a hangom is olyan varázslatos lenne, mint a fák zöldellő levelei.’
A pillangó mosolygott, és azt mondta: ‘Nézd, Nóri, a zene nem csupán a hangról szól. A lélekben kell megtalálnod a dallamot. Ha igazán szeretnél énekelni, először is békésnek kell lenned, és meg kell találnod a saját ritmusodat.’
‘Nehéz megérteni, amit mondasz!’ – válaszolt Nóri, és a szárnyaival a fészkére bökött. ‘De megpróbálhatom!’
Egy újabb nap eltelt, és Nóri elhatározta, hogy kimegy az erdő szélére egy régi, nagy tölgyfa alá. Leült a puha fűbe, és igyekezett elengedni a szomorúságát. Képzeletében ott volt a pillangó, aki a színek világáról mesélt neki. Nóri csukott szemmel hallgatta az erdő NESZét: a szél susogását, a madarak csicsergését, és a levelek lágy zizegését.
A kicsi veréb hirtelen észrevette, hogy a szívében kezdett némi dallam születni. Kicsit próbálgatta a hangját: ‘Csi-csi-csi, csiri-biri-dong‘. A dallam, amely az ő szívéből jött, olyan boldog volt, mint egy napsugár. Ahogy énekelni próbált, a fák körül csend borult, mintha mindenki kíváncsi lett volna a kis veréb új hangjára.
A többiek is felfigyeltek Nórira. A kék cinegék, a gőgös fekete rigók, és még a búbosbanka is megálltak, hogy meghallgassák ezt az új dalt, amely olyan különleges volt. ‘Nóri, ez gyönyörű!’ – kiáltotta a kék cinege. ‘Te igazán tudsz énekelni!’
Nóri arca felragyogott, és nem tudta, mit mondjon. ‘Köszönöm! Csak követtem a szívem szavát!’ – válaszolta boldogan.
A híres dallam végül eljutott az erdő legtávolabbi zugaeiba, és Nóri szívében egy új világ nyílt meg. Mostmár nem érezte magát egyedül, és tudta, hogy a zenének varázslatos ereje van. Az erdő lakói egyre többen gyűltek köré, hogy hallgassák az ő történeteit, amelyeket a dallamokban mondott el.
A pillangó, aki jókora távolságból figyelte Nóriakat, boldogan repült az ég felé, hiszen tudta, hogy a kis veréb megtalálta a hangját. ‘Mindannyiunknak van egy különleges dolga, amit el kell mondanunk a világnak!’ – mormogta a szél.
Ahogy teltek a napok, Nóri minden reggel énekelt a napfelkeltével, a dallamai pedig egyre csak gyönyörűbbek lettek. Az ő kis szívélyes muzsikája minden madár szívét meglágyította az erdőben.
A kis verébnek nemcsak az éneke lett különleges, hanem barátai, akik mindig támogatták, és az ő varázslatos világuk gazdagította a napjait. Nóri megértette, hogy a szomorúság nem visz sehova, de egy kis bátorsággal és hittel a lélek dalát mindenki kiénekelheti.
Így teltek Nóri napjai a zöld erdőben, ahol a boldogság és a dallamok egyaránt megtalálták a helyüket, és ahol egy kis veréb sosem érezte többé, hogy egyedül van a világban.
Mert a zene mindenki szívében ott dobog, csak meg kell találni, és meg kell hallani. Nóri ebben biztos volt, és többé már sosem volt bús kis veréb.
Vége.
