Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falucska, amelynek szélén egy csodálatos kis kert állt. A kert tele volt színes virágokkal, illatos gyümölcsfákkal, és a legcsodálatosabb dolog, amit a gyerekek imádtak, a kiskutyák voltak, akik ott játszadoztak. A kiskutyák között volt egy kis fehér kutya, akit Fűnek hívtak, és a legjobban vágyott arra, hogy bátor legyen.
Bár Fű nagyon szeretett játszani a többi kiskutyával, a közelben lévő sűrű erdő mindig is félelmet keltett benne. Az idősebb kutyák gyakran meséltek horrorisztikus történeteket a sötét, titokzatos erdőről, ahol furcsa lények élnek, és senki sem tévedt be oda. Fű azonban kíváncsi volt, és gyakran álmodott arról, hogy felfedezi azokat a titkos helyeket, amikről mindig hallott.
Egy szép nyári napon, Fű egyik legjobb barátja, Mogyoró, a barna kutya, úgy döntött, hogy felfedezi az erdőt. ‘Gyere, Fű! Miért ne mennénk el együtt? Kiderítjük, hogy valójában milyen is az erdő!’ – mondta Mogyoró izgatottan.
Fű szíve gyorsan kezdett verni. Kételkedett, hogy bátornak érezze magát. ‘De mi van, ha ott valami rémisztő dolog vár ránk?’ – kérdezte remegő hangon.
‘Csak ki kell próbálnunk!’ – bátorította Mogyoró. ‘Mi ketten együtt mindent legyőzhetünk!’
Fű végül beleegyezett, és elindult Mogyoróval a sűrű erdő felé. Amikor beléptek az erdőbe, a napfény átszűrődött a fák lombkoronáján, és varázslatos fényfestést hozott létre a földön. Fű nem tudta eldönteni, hogy megijedjen vagy csodálkozzon. Minden újdonság, minden illat és minden hang felemelte a bátorságát.
A kiskutyák bejárták az erdőt, és sok izgalmas dolgot fedeztek fel. Találtak egy csodás patakot, ahol a víz kristálytisztán csobogott, és egy öreg fát, amelynek ágain számtalan madár fészket rakott. Miközben játszottak, hirtelen egy furcsa hangot hallottak – „Brrrr!” – zúgott a levegőben.
‘M-mi volt ez?’ – kérdezte Fű, aki most már egy kicsit megrémült.
‘Ne félj, Fű! Csak nézz körül. Talán csak egy mókus!’ – próbálta megnyugtatni Mogyoró. Ám Fű nem volt biztos benne, hogy ez csak egy mókus volt. Keze-lába remegett, és azon tűnődött, hogy mi történne, ha egy rémisztő lény bukkanna elő.
Ahogyan tovább mentek, a hang egyre hangosabb lett. Fű elhatározta, hogy nem megy tovább, és megállt. ‘Azt hiszem, vissza kellene mennünk!’ – mondta remegő hangon.
‘Nem, Fű! Kérlek, ne add fel!’ – kérte Mogyoró. ‘Csak nézzünk szét, hátha kiderül, mi okozza ezt a hangot!’
Fű végül rábólintott, és követve Mogyorót baljósan, de kíváncsian mentek a hang forrása felé. Még pár lépés, és megpillantották a fák közötti tisztást. Ott egy nagy, szőrös, barátságos mackó ült, aki büszkén mutogatta a csillogó mézes edényeket, amit egy fától kapott.
‘Sziasztok, kiskutyák! Ti vagytok az első látogatók, akik betévedtek a területemre!’ – mondta a mackó barátságosan. ‘Hallottam, hogy elindultatok felfedezni az erdőt, ezért gondoltam, hogy megmutatom nektek a mézemet!’
A kiskutyák meglepődtek, de a félelmük gyorsan elszállt. ‘Olyan jó itt lenni!’ – mondta Fű, már nem félve a mackótól. Amint megkóstolták a mézet, a szívük tele lett boldogsággal, és rájöttek, hogy az erdő nem is olyan rémisztő, mint ahogy hallották.
Fű és Mogyoró boldogan tértek haza a kis falucskába, tele szép emlékekkel és elhatározással, hogy itt az ideje megmutatni a többieknek is, hogy bátornak lenni nem csak azt jelenti, hogy nem félsz, hanem azt is, hogy felfedezed a világ szépségeit, még akkor is, ha az első lépés néha ijesztő.
Attól a naptól kezdve Fű és Mogyoró rendszeresen visszatértek a mackóhoz, és mindig új felfedezésekkel gazdagodtak. Fű megtanulta, hogy a bátorság nem az ijedtség hiánya, hanem az, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel.
Így éltek ők boldogan, és minden kiskutya bátorságát egyre inkább inspirálta ez a két vidám és felfedező kedvű kutyus.
nemcsak nekik, hanem az egész falunak örömet hozott, és soha nem felejtették el, hogy a világ felfedezése tele van csodákkal – csak meg kell találni őket!
Vége
