Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő, ahol a fák nemcsak álltak, hanem táncoltak is. Ez az erdő a Kék Lápfák földjén található, ahol a levelek zöldebbek voltak, mint a smaragd, és a napfény játékosan szűrődött át a fák között.
A legnagyobb és legöregebb fa, akit mindenki Nagy Bölcs Fának hívott, naponta összegyűjtötte az erdő lakóit, hogy meséljen nekik. A kis állatok, mint a mókusok, nyulak, madarak és a barátságos rókák, mind mindig izgatottan vártak a történetekre.
Egy szép nyári napon, ahogy a napfény csillogott a fák között, Nagy Bölcs Fa úgy döntött, hogy elmeséli a legvarázslatosabb történetet, amit valaha hallottak: „”.
„Egyszer régen,” kezdte Nagy Bölcs Fa, „amikor a világ még fiatal volt, a fák nem tudtak táncolni. Igaz, nagyon szép zöld leveleik voltak, de a gyökereik mélyen a földben pihentek, és soha nem mozdultak. Az állatok szomorúak voltak, mert nem tudtak tanúi lenni a fák csodás mozdulatainak.”
Ekkor egy nap, a kis szellő, akit Szellőke néven ismertek, átrepült az erdőn, és meghallotta a fákkal suttogó állatok szomorú énekét. Szellőke szívében felébredt a vágy, hogy segíthessen a fákon és az állatokon. „Miért nem táncoltok, kedves fák?” kérdezte.
A fák zúgtak, és válaszoltak: „Mert a gyökereink nem engedik, hogy mozduljunk. Csak a szél fújhat, de mi nem tudunk lépni.”
Szellőke elgondolkodott. „Mi lenne, ha megtanítanátok nekem, hogyan táncoltok a leveleitekkel, és én elviszem a tudást más szellőknek is?” A fák örömmel beleegyeztek, és mindenki színpadra lépett.
Késő estig gyakorolták a táncot. Nagy Bölcs Fa a legnagyobb és legszélesebb ággal vezette a többieket, míg a kisebb fák utánozták a mozdulataikat. Szellőke figyelte őket, és hamarosan vidám zene kezdett áradni a levegőből. A fák levelei susogtak, mintha énekeltek volna.
„Segítsetek nekem!” kiáltotta Szellőke. „Táncoljatok velem!”
Mire a hold felkelt, a fák már tudtak táncolni. De nemcsak ők, hanem a leveleik is! A fák felemelték ágaikat és forogtak, glóriáik csillogtak a holdfényben. Mivel Szellőke tudta, hogy más szellők is hallani szeretnék a fák táncát, gyorsan elrepült, hogy szóljon nekik.
Ekkor megérkeztek a többi szellő, és csatlakoztak a fákhoz. A tánc mind szabadabb és vidámabb lett. Az egész erdő zsongott, és a csillagok is leselkedtek, hogy lássák ezt a különleges előadást.
Minden este a fák táncoltak, és minden egyes tánc egyre szebbé vált, ahogy a fák megtanulták, hogy a gyökereik miatt nem fogják soha elveszíteni az egyensúlyukat. A tánc közben felemelkedtek a földről, és a szellő varázslatának köszönhetően a leveleik ragyogtak, mint a csillagok az égbolton.
A kis állatok boldogan nézték, ahogy a fák táncoltak. A nyuszik ugrándoztak, a mókusok pörögtek, a madarak énekeltek, a rókák pedig halkan fiataledtek köztük. Az erdő sosem volt még ilyen boldog!
Ám egy este, amikor a hold a legfényesebben ragyogott, a szellők eltűntek. Szellőke jött vissza, és elmesélte, hogy a fák tánca eljutott az egész világba. Most már minden fa, akit Szellőke megérintett, tudta, hogyan táncoljon. Az egész világ tele lett a fák táncával, és az állatok is boldogan csatlakoztak.
Az erdőben azóta is minden este táncolnak a fák, és az állatok lelkesen ugrálnak körülöttük, mint régen. A táncuk úgy terjedt el az egész földön, hogy az emberek is leálltak, hogy megcsodálják az erdő varázsát. Még most is, ha a csillagok ragyognak, és a szellő fúj, a fák táncát bárki láthatja, aki figyel, és nyitott a csodákra.
A fák táncában mindenki részt vehetett, és ez tette az erdőt igazi varázslatos hellyé. Az állatok és a fák barátsága örökké tartott, és mindenki tudta, hogy ha egy kicsit nyitottak maradnak, a varázslatot mindig megtalálják.
És így, a Kék Lápfák földjén a fák éjjelente táncolnak, és az erdő a boldogság otthonává válik.
Vége
