Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, ahol mindenki ismerte Zsuzsát, a kíváncsi kislányt. Zsuzsa mindig új kalandokra vágyott, és a legjobban a nagymamája mesés történeteit szerette hallgatni. A nagymama sok varázslatos dolgot mesélt, de a legérdekesebb talán az a porcelánfigura volt, ami a nagyi asztalán állt.
Ez a figura egy gyönyörű kék hajú lányt ábrázolt, aki egy virágokat tartó kis kosárkával a kezében állt. A nagymama azt mondta, hogy ez a figura nem akármilyen figura, hanem egy varázslatos porcelánbaba, aki, ha megérinti a háromszor zölddel festett virágot a kosárban, kívásáossal képes élővé válni.
Zsuzsa sosem hitte el a nagymama meséit, de az a szép figura mindig elkápráztatta. Egy nap, mikor a mamája elaludt a tévé előtt, Zsuzsa úgy döntött, hogy közelebbről megvizsgálja a porcelánbaba titkait. Lassan odalépett a nagymama asztala mellé, és bólintott magában: ‘Ez most vagy soha!’.
Közelebb hajolt a kis figurához, és a figyelmét felkeltette a zöld virág. „Mi lenne, ha…” gondolta, és óvatosan megérintette a virágot. Abban a pillanatban a nappali fénye megváltozott, és egy varázslatos fény kezdett el ragyogni. A kislány megijedt, de a kíváncsisága erősebb volt.
A fény egyre intenzívebb lett, és a porcelánfigura hirtelen megmozdult! „Helló, Zsuzsa!” mondta a porcelánlány, szemei csillogtak, mintha igaziak lennének. Zsuzsa álma valóra vált: a porcelánfigura életre kelt!
„Hogy hívtak?” kérdezte Zsuzsa izgatottan.
„Én vagyok Zöldvira, a varázslány!” válaszolt a figura. „Köszönöm, hogy megérintetted a virágomat!”
Zsuzsa tátott szájjal nézte Zöldvirát, és csak egy kérdés foglalkoztatta: „Mit tudsz csinálni?!”
„Ó, rengeteg mindent!” felelt Zöldvira. „Ha imádsz engem, képes vagyok megmutatni neked a varázslatos világomat!”
Zsuzsa azonnal bólintott. „Miért ne?!”
Zöldvira egy varázslatos mozdulatot tett, és a következő pillanatban Zsuzsa egy csodálatos, színes világban találta magát. Az ég kékebb volt, mint valaha, a fák aranylevelekkel voltak borítva, és a virágok minden színben pompáztak. Zsuzsa szeme elbűvölve csillogott, és úgy érezte, mintha egy mesebeli álomban lenne.
„Nézd, Zsuzsa, itt minden egyes lépés egy kívánság!” mondta Zöldvira, majd mutatott egy tündérre, aki épp egy csillagokká változó virágokat öntött. „Csak el kell hinned!”
Zsuzsa kíváncsian próbálta ki. Hirtelen egy gyönyörű szivárványhíd jelent meg előttük, és ő gyorsan átugrott rajta. Amint átlépett, egy óriási felnőtt méretű hímvesszőponyvát látott, amelyből levélkék és apró virágok nőttek. „Ez csodálatos!” kiáltotta Zsuzsa.
Zöldvirához fordult. „Mit tehetünk még itt?”
„Megmutatom neked a varázslatos erdőmetszést!” mondta Zöldvira, és kézen fogta Zsuzsát. Átugrottak a szivárványhídon, és egy varázslatos erdő közepén találták magukat.
Az erdő tele volt csodás lényekkel, mindenfelé tündérek repkedtek, és a madarak csodás dallamokat énekeltek. Zsuzsa sosem látott ilyet, zöldelő levelek és fénypárák szőtték át a napsugarakat. Zöldvira a levegőbe emelkedett, és Zsuzsa követte őt, az erdő mélyebb részeibe.
„Itt bármi megtörténhet, ha hitted!” mondta Zöldvira, és Zsuzsa tökéletesen érezte magát. Csodás virágokat és illatos gyümölcsöket szedtek, varázslatos dalt énekeltek, és még az égen annyira csillogó csillagok is fentről ijesztően néztek rájuk.
Ahogy Zsuzsa álmodozott, és a magával hozott virágokat díszítve szórta, úgy érezte, hogy az egész világ, ami körülötte van, a lehetőségek birodalma.
De minden mesének vége van. Elérkezett az idő, hogy Zsuzsa búcsúzzon Zöldvirától. „Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a csodálatos kalandot!” mondta Zsuzsa, miközben a gözörömbér bontakozott.
„Ne feledd, Zsuzsa! A varázslat mindig veled marad, ha csak hiszel benne!” mondta Zöldvira, és visszatért a porcelánfigura formájába.
Zsuzsa boldogan futott haza, szívében fényes emlékekkel a varázslatos kalandról. És aznap este, mikor elaludt, tudta, hogy mindig ott van a porcelánfigura, akivel bárhol, bármikor lehet egy új kalandot találni – csak hinnie kell!
Vége.
