Egyszer volt, hol nem volt, egy napfényes tó partján élt egy kiskacsa, akit mindenki csak Csúnyának hívott. Ő nem volt olyan aranyos és pihe-puha, mint a testvérei. Amíg a többi kiskacsa gyönyörű sárgán ragyogott, Csúnya szürkén, borongósan pislogott. A kiskacsák nap mint nap játszottak a tó vizében, de Csúnyát szinte senki sem hívta át hozzájuk.
Csúnya szomorúan úszkált a tóban, és nézte, ahogy a testvérei vidám kacagással játszanak, de ő mindig megmaradt a háttérben. Mindenki azt mondta, hogy ő a legcsúnyább kiskacsa, és ez nagyon bántotta a kis szívét. Egyszer csak elhatározta, hogy itt az ideje, hogy felfedezze a világot, és egy kicsit messzebb ússzon a tónál.
Így hát, egy nap, amikor a nap magasan járt az égen, Csúnya bátorságot gyűjtött, és elindult. Uszkált, és uszkált, míg elért egy különös, gyönyörű rétre, ahol színes virágok nyíltak, és gyönyörű pillangók szálltak a levegőben. Csúnya megállt, és azt gondolta: „Talán itt végre barátokra lelek!”
Ahogy körülnézett, észrevette, hogy a réten sok állat játszik. Volt ott mókus, aki a fákon ugrált, nyuszi, aki a fűben ugrándozott, és akár még egy kis róka is, aki éppen napozott. Csúnya bátran odament hozzájuk: „Helló, én Csúnya vagyok, és szeretnék játszani veletek!”
A mókus megállt, és felkacagott: „Te? Csúnya? Milyen különös név, nem játszhatsz velünk!” A nyuszi, aki éppen a fűben ugrált, megállt, és szomorúan bólintott. A róka is megrázta a fejét, de nem mondott semmit. Csúnya szíve még jobban összeszorult. Miért nem tudtak róla jó véleménnyel lenni?
Elindult, hogy tovább keressen barátokat, és hirtelen észrevett egy csillogó kis tócsát a rét egyik sarkában. Ahogy közeledett, látta, hogy a vízben sok szép hal úszkál, élénk színekben pompázva. „Hát, ha a kacsák nem akarnak velem játszani, talán a halakban találok barátokat!” gondolta.
Amikor a kis tavacska partjára ért, mesésen szép halakat látott, amik mind úszkáltak, de amikor próbált beszélgetni velük, a halak csak elúsztak. „Túl csúnya vagy, hogy barátkozz velünk,” mondták. Csúnya megtört szívvel nézte őket, és úgy érezte, hogy egyre inkább eltávolodik mindenkitől, akit ismer.
Később, ahogy elindult visszafelé hazafelé, egy öreg sarkantyús béka ült a kőfekete sziklákon. A béka látta Csúnya bánatos szemeit, és megszólította: „Mitől vagy ilyen szomorú, kis kiskacsa?”
Csúnya elmesélte a békának mindent, hogy a testvérei és az új barátai is csak a külső szépségüket nézik. Az öreg béka szelíd mosollyal nézett a kacsa szemébe, és azt mondta: „Nézd, Csúnyám, a szépség nem mindig a külsőnkön múlik. Az igazi szépség belülről fakad. Figyeld meg: nézd csak a víz tükrét!”
Csúnya kíváncsian odafordult a tóhoz, és meglátta a vízben a saját tükörképét: szürke tollait, de a sima, kedves kis arcát, amire eddig sosem figyelt. „Nem vagyok csúnya, csak más!” – kiáltotta örömmel. És ahogy a béka mosolygott, Csúnya érezte, hogy valami belül megváltozik.
A másnapján, újult erővel és bátorsággal, visszatért a kiskacsák közé. Ezúttal, amikor a testvérei látták, mennyivel vidámabb és boldogabb lett, megkérdezték tőle: „Hogyan sikerült ennyire boldognak lenned, Csúnyuska?”
Csúnya mosolyogva válaszolt: „Mert megtanultam, hogy a valóságos szépség a szívben rejlik, és nem fontos, hogy hogy nézünk ki kívülről. Ha szeretettel mások felé, akkor ők is viszont szeretnek!”
A testvérei ekkor felfedték, hogy már régóta észrevették, mennyire kedves és aranyos Csúnya valójában, és ettől kezdve együtt játszottak vele, és megtanulták, hogy a valódi szépség a szeretetben és a barátságban rejlik.
Így lett Csúnyából a legboldogabb kiskacsa a tavon, és senki sem hívta már őt csúnyának. Csúnyának nevezték a gyönyörű, szívből jövő szeretet miatt, amit megosztott másokkal.
Ha bármikor elmentél arra a tóra, hallhattad a kacsa vidám énekét, ami az barátságról és az igazi szépségről mesélt.
Vége
