Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis kacsa, akit Kálmánnak hívtak. Kálmán a Zöldliget szélén élt, ahol a fű mindig zöld volt, a virágok színesek, és a víz tiszta és csillogó. Kálmán imádott úszni a tóban, barátkozni a többi állattal, és felfedezni a környéket.
Egy szép reggelen Kálmán elhatározta, hogy kalandra indul. Az anyukája mindig azt mondta neki: „Kálmán, sose félj felfedezni, mert a világ tele van csodákkal!” Így hát, miután gyorsan megreggelizett, kisétált a tóhoz, és elkezdte figyelni a napfelkeltét.
Ahogy a nap felkelt, egy furcsa formát látott a vízben. Kíváncsi lett, és egy gyors úszással odarepült. Amint közelebb érkezett, észrevette, hogy nem csak egy egyszerű uszó dolog. Ez egy csillogó láb volt! De nem ám akármilyen láb! Ez egy mesebeli láb volt, tele színekkel és csillogással, mintha a csillagok táncoltak volna rajta.
„Hó, ez mi?” – kérdezte Kálmán, és izgalmai csak fokozódtak. A láb válaszolt, méghozzá nagyon barátságosan: „Szia, Kálmán! Én vagyok Lábocska, a mesebeli láb! Én az álomvilágból jöttem, és most segítek felfedezni a világ szépségeit!”
„Te is tudsz úszni?” – kérdezte Kálmán, csillogó szemekkel. „Hogy lehet, hogy egy láb úszik?”
„Nem csak úszni tudok, hanem repülni is!” – mondta Lábocska. „Ha együtt úszunk, elviszlek egy különleges helyre, ahol a fák hercegnőkkel és a virágok tündérekkel beszélgetnek!”
Kálmán alig tudta visszatartani az örömét. „Rendben! Hova megyünk?”
„Csukd be a szemed, és kapaszkodj belém jól!” – mondta Lábocska. Kálmán megfogta a lábat, és csukott szemmel úszni kezdtek. Nagyon gyorsan haladtak, és a víz körülöttük színes buborékokba kezdett burjánzani.
Amikor Kálmán kinyitotta a szemét, egy varázslatos világban találta magát! Az égen csillagok ragyogtak, és a fák csillogó ruhában táncoltak a szélben. A levegőben édes illatok terjengtek, mintha minden virág meg akarta volna mutatni a szépségét.
„Ez csodás!” – kiáltotta Kálmán. „Hol vagyunk?”
„Ez az Álomtündér Birodalma” – válaszolta Lábocska. „Itt minden lehetséges, ha a szívünkben van a vágy és a bátorság!”
Ahogy Kálmán körbekémlelt, meglátott egy gyönyörű tündért, aki éppen a fák között repkedett. A tündér bámulatosan szépek voltak, és olyan ruhát viselt, ami csillagfényben ragyogott. Kálmán odaszaladt hozzá.
„Szia, tündér! Ki vagy?” – kérdezte.
„Én Szilvia vagyok. Az álomvilág tündére!” – mosolygott. „Mit keresel itt, kis barátom?”
Kálmán boldogan mesélte el, hogy Lábocska elhozta őt, hogy felfedezze ezt a különleges helyet. Szilvia nevetve válaszolt: „Remek! Gyere, mutatok neked egy titkos helyet!”
Kálmán és Szilvia együtt repültek egy gyönyörű virágmezőre, ahol a virágok énekeltek, és a napfény csodálatos szivárványokat hozott létre. Kálmán sosem látott még ilyen szépséget. Minden virág különleges volt: volt ott tűzvörös, kék, sárga és zöld virág is!
„Milyen szép!” – mondta Kálmán izgatottan. „Kihogytam, hogy a virágok ilyen varázslatosan tudnak énekelni! Miért csinálják ezt?”
„Mert a virágok boldogok, hogy itt vagy! Minden virág egy különböző érzést képvisel” – magyarázta Szilvia. „A piros virágok a szenvedélyről, a kékek a nyugalomról, a sárgák a boldogságról, a zöldek pedig a reményről énekelnek!”
Kálmán annyira elvarázsolódott, hogy meg akarta érinteni a virágokat, és minden egyes dallamhoz táncolni kezdett. Lábocska is csatlakozott a mókához, és együtt nevetve táncoltak a virágok között.
De ahogy telt az idő, Kálmánnak haza kellett mennie. Az anyukája biztosan keresni fogja. „Szilvia, itt az idő, hogy visszamennünk!” – mondta Kálmán, de szívében érezte, hogy hiányozni fog neki ez a varázslatos hely.
„Ne aggódj, Kálmán! Az álomvilág mindig itt lesz veled, akárhol is jársz! Ha szeretnéd, bármikor visszatérhetsz!” – mondta Szilvia, és a lába felragyogott.
Kálmán búcsúzóul megölelte Szilviát, és megköszönte neki az élményt. Lábocska ismét megfogta, és gyorsan visszarepítették a Zöldligethez. Ahogy Kálmán kiszállt a vízből, csillogó láb eltűnt, de a szívében érezte az élmény varázsát.
Odaért a szárazföldre, és csodálkozva nézett a tó felé. Tudta, hogy az emlékek örökre vele maradnak. Kálmán boldogan állt ott, és gondolt arra, hogy nemcsak a vízben, hanem az álmokban is mindig folytathatja a felfedezéseit.
Így hát Kálmán, a kis kacsa, nap mint nap tette a részét az álomvilág felfedezésének, mert a legcsodálatosabb kaland az élet maga, tele varázslattal és csodákkal.
És míg a nap lement, Kálmán szíve tele volt boldogsággal, tudván, hogy a világ tele van felfedezésre váró titkokkal és csodákkal.
