Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis krokodil, akinek a neve Dániel volt. Dániel nem volt hétköznapi krokodil, mert ő nem csak a vízben szeretett lubickolni, hanem különösen érdekelte a tanulás is. Imádta a könyveket, ugyanúgy, mint a napfürdőzést a folyó partján.
Minden reggel, amint felkelt, könyvek között ült, és arról álmodozott, milyen izgalmas lehet iskolába járni. Az ő barátai, a békák és a halak, csak azt mondták, hogy a krokodiloknak nem való az iskola. ‘Miért nem lehetne egy krokodil iskolás?’ – kérdezte Dániel. ‘Én is szeretnék tanulni és új dolgokat felfedezni!’
Egy nap, amikor a nap ragyogóan sütött, Dániel eldöntötte, hogy elindul az iskolába. ‘Ha már más nem szeretne tanulni, akkor én magam megyek!’ – mondta magának izgatottan, és az iskolatáskája, amely tele volt könyvekkel és ceruzákkal, a hátára akasztotta.
Elindult a nagy kalandra, átkelt a folyón, ahol a barátai, a békák ugrálva nézték őt. ‘Hová mész, Dániel?’ – kérdezték kíváncsian. ‘Iskolába megyek!’ – válaszolta a kisebbik krokodil. ‘De hát te egy krokodil vagy, és a krokodilok nem járnak iskolába!’ – mondták a békák, de Dániel nem hallgatott rájuk. Folytatta az útját, és a feje tele volt mindenféle izgalmas gondolattal!
Ahogy sétált, találkozott egy mókussal, aki a fára mászott. ‘Hova sietsz, Dániel?’ – kérdezte a mókus, miközben egy dión ült. ‘Az iskolába megyek!’ – mondta Dániel boldogan. ‘Iskolába? Tényleg? Hát ez nagyszerű!’ – bólogatott a mókus. ‘Én is szeretek tanulni! Hogyha szeretnél, eljönnék veled!’
Dániel és a mókus barátságot kötöttek. A mókus neve Miki volt, és együtt folytatták az útjukat. A következő faluban találkoztak egy nyuszival is, aki éppen sárgarépát rövidített. ‘Micsoda jó móka lehet iskolába járni!’ – mondta a nyuszi, akit Mónikának hívtak. ‘Kérlek, hadd jöjjek veletek!’
Így hát Mónika is csatlakozott a kis csapathoz. Most már Dániel, Miki és Mónika együtt mentek iskolába, és egyre inkább izgatottak lettek.
Amint megérkeztek az iskolához, nagy meglepetés várta őket. Az iskola úgy festett, mint egy hatalmas varázslatos kastély! Minden színes volt és csillogott, az ajtók pedig mind kinyíltak, ahogy közelítettek. ‘Ez csodás!’ – szólalt meg Dániel, miközben csillogó szemeivel megcsodálta a gyönyörű épületet.
A tanár, aki a tantermekben várt rájuk, egy mókás, színes tollú papagáj volt, akit Pepinek hívtak. ‘Üdvözöllek titeket, kedves kis tanulók! Ma sok érdekes dolgot fogunk tanulni!’ – mondta PePi vidáman. ‘Lesz itt matematika, nyelvtan és ének óra is!’
Dániel és barátai sosem voltak még iskolában, úgyhogy izgatottan ültek le. Minden órán új dolgokat tanultak. Megtanulták, hogy a 2 + 2 egyenlő 4-gyel, és hogy a világ tele van csodás szavakkal. Az énekórán énekeltek szívből, és Dániel hangja olyan szép volt, mint a legtisztább víz!
A nap végén, amikor a harang még egyszer megkongott, Dániel, Miki és Mónika fáradtan, de boldogan jöttek ki az iskolából. Dániel érezte, hogy az álma valóra vált, és hogy a barátai is megtalálták a tudás varázsát. ‘Ma fantasztikus napunk volt!’ – mondta Dániel, és mindenki boldog egyetértésével bólintott.
‘Készen álltok a következő napra?’ – kérdezte Miki. ‘Igen!’ – kiáltották együtt. Átölelték egymást, és így indultak vissza a folyóhoz, tele új ismeretekkel és ötletekkel.
Ahogy a nap lenyugodott, és a csillagok felragyogtak az égen, Dániel, Miki és Mónika tudták, hogy az iskola nem csupán egy hely, ahol tanulni lehet, hanem egy varázslatos világ, tele barátokkal és kalandokkal! És a legfontosabb, hogy úgy érezték, a tudás határtalan, és ők még csak most kezdték felfedezni.
Így hát Dániel, a kis krokodil továbbra is iskolába jár minden nap, és mindig új felfedezésekkel tért haza. Mert tudta, hogy a tudás szárnyakat ad az álmokhoz, és hogy nem számít, ki vagy, mindig lehetőséged van tanulni és új barátokat szerezni!
És így a kis krokodil története folytatódott, tele izgalommal, barátsággal és a tudás iránti szeretettel, ami sosem ér véget.
Vége
