Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű óceán, ahol a víz tiszta, mint a legszebb kék ég. Az óceán mélyén élt egy kis hableány, akit Aina-nak hívtak. Aina haját gyönyörű, világoskék tengeri algák díszítették, és vízcseppel átszőtt, csillogó uszonya volt. Mindig kíváncsian figyelte a hajókat, amik a víz felszínén ringatóztak, és álmában gyakran emberek között úszott.
Egy különleges napon, Aina lehorgonyzott egy gyönyörű, napfényben fürdőző sziklára. Derült ég alatt, a tenger lágyan fodrozódott, s ő csak nézte, ahogy a fáklyákon táncoló napfény megcsillan a víz felszínén. Hirtelen észrevett egy csodás látványt: egy csodálatos fiút, aki egy vitorlás fedélzetén állt, és a szél fújta a haját. A fiú nevetve integetett a barátainak, mialatt a tenger hullámai alatt Aina megfagyott a pillanat varázsától.
Aina szíve hevesen dobogott. Annyira gyönyörű volt a fiú, és Aina érezte, hogy neki is le kellene mennie a víz felszínére. Csakhogy a hableányok nem szoktak emberekkel találkozni. De Aina elhatározta, hogy ezúttal másként lesz! S ekkor elhatározta, hogy készít magának egy szép, csillogó kagylónyakláncot, hogy varázslatosabbá tegye megjelenését.
Egy kis idő múlva, Aina kincsevőkké változott, és megkereste a lehető legszebb kagylókat. Színes és csillogó kincsek között válogatott, amelyeket az óceán mélyéből hozott fel. Amint elkészült a nyaklánc, Aina úgy érezte, hogy magabiztosan úszkálhat a víz felszínén.
Másnap reggel, amikor a nap előbújt a horizont mögül, Aina felemelkedett a víz felszínére. Amint felbukkant, a fiú újra ott állt, és meglepetten nézett le a csodás hableányra. Aina szíve egyre hevesebben dobogott, és megpróbálta megmutatni a gyönyörű nyakláncát.
„Sziasztok! Én Aina vagyok a hableány!” – kiáltotta lelkesen.
A fiú, akinek neve Janos volt, csak ámult és bámult. Lassan lement a lépcsős kapuhoz, és a víz széléhez lépett.
„Te tényleg egy hableány vagy?” – kérdezte Janos csodálkozva.
„Igen!” – mondta Aina izgatottan. „A mély óceánból jöttem! Tényleg szép a világ, amit ti emberek láttok!”
A fiú és a hableány között azonnal különleges barátság szövődött. Minden nap találkoztak, és Aina mesélt Janosnak a víz alatti csodákról, ahol szivárványos halak úszkálnak, és óriási tengeri növények ringanak. Janos pedig a világ szárazföldi csodáiról mesélt, fekete macskájáról, akiről azt állította, hogy éjjel titkos küldetéseket hajt végre.
Ahogy teltek a napok, Aina és Janos egyre jobban megismerték egymást. Gyakran játszottak a vízparton, s Aina bemutatta Janosnak, hogy lehet Őt is beavatni a hableányok titkaiba, például, hogyan készíthetnek tengeri virágokból ékszert, és hogyan dukál az óceánban úszni.
Egy napon, amikor Aina meg akarta mutatni a fiúknak egy csodás vízalatti barlangot, amiben gyönyörű, világító medúzák éltek, Janos aggodalmasan nézett. „De Aina, én nem tudok a víz alatt lélegezni!” – mondta.
Aina elmosolyodott, és azt mondta: „De én taníthatlak! Képzelj el egy mágikus pillanatot, ahol a vízben úszva minden lehetséges!”
A fiú behunyta a szemét, és Aina szavai segítettek neki elképzelni, hogyan úszik a víz alatt, hogyan érzi a hűs víz simogatását, és látja a csodás lényeket körülötte. Aina könnyedén leúszott Janos mellett, aki mély sóhajjal merült a víz alá.
Ez volt az utolsó találkozójuk a nyári naplementében, mert közeledett a tél, és Janosnak vissza kellett térnie a szárazföldi iskolába. A hableány és az ember barátságát soha nem feledték el. Képzeletükben újra meg újra felidézték a víz alatti csodákat és azokat a szép közös kalandokat, amelyeket megéltek.
Már sosem találkoztak, de szívük mélyén mindig ott őrizték egymás emlékét: Aina a víz csodáit, Janos pedig a barátját. Mert a barátság az igazi varázslat, amely mindig élni fog, akár az óceán mélyén, akár a szárazföldön.
